A gyerekek nevettek, zajongtak, izgultak már nagyon. Anya és apa igyekezett volna, hogy díszítsék a karácsonyfát, de valaki folyton be akart kéredzkedni a szobába…

- Csak itt hagytam az autómat… -

- Inni kérek! –

- Nekem meg pisilni kell – így a legkisebb. 

Hát így nem volt könnyű haladni, anyának még a karácsonyi vacsorát is el kellett készíteni közben, a fa már be volt ékelve, de még csak pár dísz árválkodott rajta.

- Most jön akkora a lámpafüzér, aztán jöhet a többi dísz – mondta a férfinek, aki már igyekezett volna, sose leszünk készen… A nagyfiú és a nagylány is ott kóvályogtak, mi is szeretnénk díszíteni, nem vagyunk már kicsik!!!

- Jó, akkor tegyük fel a füzért, kapcsoljátok be, aztán jöhet a többi is – és a nagyok lelkesen hozzáfogtak… de sajnos a lámpások sehogy sem akartak kigyúlni.

- Várjatok csak – intett apa, - majd megnézem, persze soros kapcsolás, hát ez így nem is fog, pótlámpáink vannak? – kérdezte az anyát, de ő éppen a konyhában merült el, már készült a Szentesti szokásos vacsora, krumplisaláta rántott hallal…

- Hát nem tudom, nézd meg a dobozában – de a dobozban nem voltak pótégők. Persze évente csak egyszer használták, hát így nem jutott idő, hogy tartalékra is gondoljanak… mi lesz most…? vacillált a férfi. Négy óra már elmúlt, semmi sincsen nyitva, honnan szerezzünk égőket, lehet, hogy a vezeték is megtört, hát a legjobbkor, mit mondjak!

Aztán egy hirtelen ötlete támadt – hát nincs más, elmegyek apádékhoz, nekik biztos vannak pótégőik… - a nagypapa villanyszerelő volt, meg mérnök, neki mindenféle barkácsholmival tömve a pincéje, míg náluk laktak a fiatalok, könnyebb volt ezeket megoldani… csak szólni kellett neki, és megszerelte hamar.

- Na jó, egy óra múlva itt vagyok kábé… - addig haladjatok amit tudtok – szólt be még a konyhába nejének, és nekilendült a lassan sötétedő karácsonyi délutánnak. Apósáék nem laktak tőlük túlságosan messze, kocsival 5-6 perc, gyalog meg talán félóra… Újpest-Rákospalota, szomszéd kerületek…

Hát kocsijuk persze nem volt még akkoriban, az utolsó buszok meg már elmentek, így apa gyalog vágott neki sietős léptekkel, hóna alatt az égősorral, csak megoldjuk ezt szerintem. Átvágott a hídon, a téli ég alatt a neonok fehér fényében lassan szállingózott a hó. De jó… gondolta apa, itt Pesten úgyis ritkán van hóesés, és pont jókor, szép Karácsonyestünk lesz.

 A palotai oldalon apró házak sötét tömbje között haladt, néhol már égtek a színes fények, másutt meg zárt sötétségbe burkolóztak a kertek. Sietett, mégis úgy érezte, ez az út végtelen hosszan fog tartani, eszébe jutott sok-sok régi dolog, az otthoni karácsonyestek, apja halála, aztán már csak hárman ünnepeltek és ezeket belengte valami kimondatlan szomorúság, aki már nincs velünk, már nagyok vagytok fiaim, nem kell akkora karácsonyfa, mondta anyukája, és másképpen szólt már minden. Aztán megnősült, elköltözött, és minden újra kezdődött, ünnepek, hétköznapok, egy másik világ, más szokások, nehéz volt beilleszkedni, megszokni, mintha folyton figyelték volna, majd megoldjuk ezt is, mint annyi mindent már, gondolta.

Jöttek a gyerekek szép sorban, míg ott laktak egy fiú, két lány, és már Újpesten éltek, amikor megint egy fiú, megint egy lány… öten szaladgáltak a szobákban, emeletes ágyak, gyerekruhák, játékarzenálok között zajlott az élet. Hát igen, mormogta, ezt sosem gondoltam volna, hogy ez lesz sorsunk, az életünk, lám anyám hogy féltett, mikor még csak két gyerekünk volt… és mit fogtok csinálni fiam??? Hogyhogy mit, hát nevelgetjük őket… De miből éltek?...

A házak csak nem akartak valahogy elfogyni, bár már félúton járt, lám itt már ünnepelnek a meleg szobában, én meg itt kint mint egy csöves megyek a hidegben és tapadok az ablakokra… rendkívül bírta magát sajnálni. A hóesés is rázendített és a szél szembefújta a havat. Áááááááááááá, érjek már oda, nem igaz, ennek is pont ma kellett történnie, mekkora hülye vagyok… Megfordult, de úgy meg nem tudott igazán haladni. Na jó, gyorsítsunk egy kicsit, már majdnem futott, és feltűntek végre az ismerős házak, kertek.

Apósa szépen feldíszítette a kerti fenyőt, kétméteres fán egy körkörös lámpafüzérrel – megérkeztem végre – becsöngetett, még kesztyűt is elfelejtett húzni, gémberedett ujjaival álldogállt, míg kijött a nagymama.

- Hát Te? – valami baj történt? – kérdezte az idősek bölcs aggodalmával – hát nem… - toporgott a férfi – csak elromlott ez az égősor, és csak most vettük észre…a Papa biztos meg tudja javítani, gondolom.

- Persze, gyere csak – tessékelte be a házba az asszony – éppen most főzi a halászlét, de majd szólunk neki…

Kemény, szigorú ember volt a nagypapa, a férfi sokáig tartott is tőle, aztán megszokta ezt a keménységet, s amióta az „öreget” az infarktus leterítette, azóta megváltozott, kedvesebb lett mindenkihez.

- Jól van, add csak ide megnézem gyorsan – s ügyes kézzel, és jó szerszámaival megjavította az égősort, nem tartott tán tíz percig sem. A férfi figyelte, hogy legközelebb már ő se valljon szégyent, aztán arra gondolt, most visszagyalogolni a hóban… sose fog így hazaérni, mekkora égő már, pont Szenteste, a gyerekek meg türelmetlenül várják, na mindegy vágjunk neki.

- Elviszlek – intett az „öreg” – úgyis itt van fent a kocsi, nem vittem még le a garázsba, hazamegyünk.

 Mennyire másak voltak „visszafelé” a házak, a kertek, a fények, az ablaktörlő lassan járt, húzta le a friss havat.

- Fel tetszik jönni? – kérdezte a férfi, mert különben magázódtak.

- Nem, nem, holnap úgyis találkozunk, addig is boldog Karácsonyt Nektek! – és már indult is haza, a motort sem állítva le.

- Köszönöm, hogy segített – intett a férfi és rohant be a házba.

Valahol az egyik emeleti lakásból épp a Mennyből az angyal szűrődött ki…

- Na én is jól nézek ki, mint a karácsonyi hóember – húzott felfelé a liften, rázogatva magáról az olvadó havat.

- Boldog Karácsonyt, édes gyermekeim! – kiáltott be a másik szobába, és már rakták is fel az égősort. A Jézuska már türelmetlenül várt… hogy bejöhessen végre.

********