Nem találom régi írásomat, hát leírom újra, csak a Ti kedvetekért…

Egyszer… már régen nem laktam a Bethlen-udvarban, de mégis visszahúzott a szívem. Hát igen, bevallom, így van ez, gondolom mindenkivel aki visszagondol azédes gyerekkorra. Utólag minden megszépül, és az idők ködfátyolába burkolózik.

Hogy kerültem oda? Hát fogorvos barátomnál jártam az Attila úton, ez új ház, beékelődve a régiek közé, ott szemben a parkkal körülbelül, ahol a vendéglő is van… Néhányszor kellett mennem hozzá, fogmizéráim miatt, jókat beszélgettünk, s egyik alkalommal, végezvén nála, gondoltam egyet.

Á… nem fogok most hazarohanni, megvár a kötelesség, csak tíz percet lopok magamnak, megnézem a Házat.
Úgy szaladtam az úton, mint kamaszkoromban… mintha sietnék valahová, pedig nem is… Az Attila úti nagykapun beléptem a hűvös udvar fogadott, a földszinten mindig félhomály, ide nemigen süt be a Nap – talán a másik oldalra inkább.

Lopva ránéztem a postaládára, de a nevünk persze már rég nem volt ott, házmester sehol, a kis fülke középen üresen szomorkodott, hát nemigen őrzik a házat, mit mondjak. Aztán fel a lépcsőkön, á nem a lifttel, csak első emelet, igaz itt ez második, hiszen a félemelet is ugyanolyan magas, ott a kanyarban még bekukkantok, itt Zák Feri, amott Héjj Csabáék laktak, sokszor a folyosón állva dumáltunk órákat…azaz ők dumáltak, én meg inkább csak hallgattam őket. 

A lépcsőből középen letört pár darabka, valaki egyszer azt mondta, hogy itt elestek, persze, attól még a kő nem fog letörni, kettesével veszem a fokokat, miért is?

Felérek az elsőre, már lihegve, balra be a folyosó lengőajtaját becsapom, és végig, fehér falak, fehér ajtók, a régi gang, felnézek, fent már süt a Nap, de ide csak néhány sugár ér le. A folyosó végén benyíló, itt négy lakás van, (a háború előtt csak egy volt persze, leválasztással szaporodott), és még látszik a falakon egykori kifestésem nyoma, még 87 körül átjöttem egyszer… 

Annyira le volt minden pusztulva, hogy elhatároztam, legalább a benyílót kifestem, az ajtókat lemázolom, az idősebb szomszédok ebbe hálása bele is egyeztek, én meg örültem, hogy valamit dobok a küllemen…

Hát azóta sem nyúlt senki semmihez, a szomszédban kiskutya ugatott régen, most már ott is csönd honol… Hirtelen lefékezek az ajtónk előtt, hoppá.

Mit is keresek én itt? Kiszűrődik egy kis fény a hosszúkás üvegablakon, mozgásnak, embernek semmi nyoma sehol. Be mégsem csöngethetsz, te hülye. Hát akkor?
Nyelj egy nagyot, fordulj meg, és szép csöndben menj haza…

„Mint lázbeteg, aki feleszmél
Álmát hüvelyezve zavartan
Kezem kotorászva keresgél
Hogy jaj valaha mit akartam

Mert nincs meg a kincs mire vágytam
A kincs amiért porig égtem
Itthon vagyok, itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben…” (K.D.)