A gyerekek nevettek, zajongtak, izgultak már nagyon. Anya és apa igyekezett volna, hogy díszítsék a karácsonyfát, de valaki folyton be akart kéredzkedni a szobába…

- Csak itt hagytam az autómat… -

- Inni kérek! –

- Nekem meg pisilni kell – így a legkisebb. 

Hát így nem volt könnyű haladni, anyának még a karácsonyi vacsorát is el kellett készíteni közben, a fa már be volt ékelve, de még csak pár dísz árválkodott rajta.

- Most jön akkora a lámpafüzér, aztán jöhet a többi dísz – mondta a férfinek, aki már igyekezett volna, sose leszünk készen… A nagyfiú és a nagylány is ott kóvályogtak, mi is szeretnénk díszíteni, nem vagyunk már kicsik!!!

- Jó, akkor tegyük fel a füzért, kapcsoljátok be, aztán jöhet a többi is – és a nagyok lelkesen hozzáfogtak… de sajnos a lámpások sehogy sem akartak kigyúlni.

- Várjatok csak – intett apa, - majd megnézem, persze soros kapcsolás, hát ez így nem is fog, pótlámpáink vannak? – kérdezte az anyát, de ő éppen a konyhában merült el, már készült a Szentesti szokásos vacsora, krumplisaláta rántott hallal…

- Hát nem tudom, nézd meg a dobozában – de a dobozban nem voltak pótégők. Persze évente csak egyszer használták, hát így nem jutott idő, hogy tartalékra is gondoljanak… mi lesz most…? vacillált a férfi. Négy óra már elmúlt, semmi sincsen nyitva, honnan szerezzünk égőket, lehet, hogy a vezeték is megtört, hát a legjobbkor, mit mondjak!

Aztán egy hirtelen ötlete támadt – hát nincs más, elmegyek apádékhoz, nekik biztos vannak pótégőik… - a nagypapa villanyszerelő volt, meg mérnök, neki mindenféle barkácsholmival tömve a pincéje, míg náluk laktak a fiatalok, könnyebb volt ezeket megoldani… csak szólni kellett neki, és megszerelte hamar.

- Na jó, egy óra múlva itt vagyok kábé… - addig haladjatok amit tudtok – szólt be még a konyhába nejének, és nekilendült a lassan sötétedő karácsonyi délutánnak. Apósáék nem laktak tőlük túlságosan messze, kocsival 5-6 perc, gyalog meg talán félóra… Újpest-Rákospalota, szomszéd kerületek…

Hát kocsijuk persze nem volt még akkoriban, az utolsó buszok meg már elmentek, így apa gyalog vágott neki sietős léptekkel, hóna alatt az égősorral, csak megoldjuk ezt szerintem. Átvágott a hídon, a téli ég alatt a neonok fehér fényében lassan szállingózott a hó. De jó… gondolta apa, itt Pesten úgyis ritkán van hóesés, és pont jókor, szép Karácsonyestünk lesz.

 A palotai oldalon apró házak sötét tömbje között haladt, néhol már égtek a színes fények, másutt meg zárt sötétségbe burkolóztak a kertek. Sietett, mégis úgy érezte, ez az út végtelen hosszan fog tartani, eszébe jutott sok-sok régi dolog, az otthoni karácsonyestek, apja halála, aztán már csak hárman ünnepeltek és ezeket belengte valami kimondatlan szomorúság, aki már nincs velünk, már nagyok vagytok fiaim, nem kell akkora karácsonyfa, mondta anyukája, és másképpen szólt már minden. Aztán megnősült, elköltözött, és minden újra kezdődött, ünnepek, hétköznapok, egy másik világ, más szokások, nehéz volt beilleszkedni, megszokni, mintha folyton figyelték volna, majd megoldjuk ezt is, mint annyi mindent már, gondolta.

Jöttek a gyerekek szép sorban, míg ott laktak egy fiú, két lány, és már Újpesten éltek, amikor megint egy fiú, megint egy lány… öten szaladgáltak a szobákban, emeletes ágyak, gyerekruhák, játékarzenálok között zajlott az élet. Hát igen, mormogta, ezt sosem gondoltam volna, hogy ez lesz sorsunk, az életünk, lám anyám hogy féltett, mikor még csak két gyerekünk volt… és mit fogtok csinálni fiam??? Hogyhogy mit, hát nevelgetjük őket… De miből éltek?...

A házak csak nem akartak valahogy elfogyni, bár már félúton járt, lám itt már ünnepelnek a meleg szobában, én meg itt kint mint egy csöves megyek a hidegben és tapadok az ablakokra… rendkívül bírta magát sajnálni. A hóesés is rázendített és a szél szembefújta a havat. Áááááááááááá, érjek már oda, nem igaz, ennek is pont ma kellett történnie, mekkora hülye vagyok… Megfordult, de úgy meg nem tudott igazán haladni. Na jó, gyorsítsunk egy kicsit, már majdnem futott, és feltűntek végre az ismerős házak, kertek.

Apósa szépen feldíszítette a kerti fenyőt, kétméteres fán egy körkörös lámpafüzérrel – megérkeztem végre – becsöngetett, még kesztyűt is elfelejtett húzni, gémberedett ujjaival álldogállt, míg kijött a nagymama.

- Hát Te? – valami baj történt? – kérdezte az idősek bölcs aggodalmával – hát nem… - toporgott a férfi – csak elromlott ez az égősor, és csak most vettük észre…a Papa biztos meg tudja javítani, gondolom.

- Persze, gyere csak – tessékelte be a házba az asszony – éppen most főzi a halászlét, de majd szólunk neki…

Kemény, szigorú ember volt a nagypapa, a férfi sokáig tartott is tőle, aztán megszokta ezt a keménységet, s amióta az „öreget” az infarktus leterítette, azóta megváltozott, kedvesebb lett mindenkihez.

- Jól van, add csak ide megnézem gyorsan – s ügyes kézzel, és jó szerszámaival megjavította az égősort, nem tartott tán tíz percig sem. A férfi figyelte, hogy legközelebb már ő se valljon szégyent, aztán arra gondolt, most visszagyalogolni a hóban… sose fog így hazaérni, mekkora égő már, pont Szenteste, a gyerekek meg türelmetlenül várják, na mindegy vágjunk neki.

- Elviszlek – intett az „öreg” – úgyis itt van fent a kocsi, nem vittem még le a garázsba, hazamegyünk.

 Mennyire másak voltak „visszafelé” a házak, a kertek, a fények, az ablaktörlő lassan járt, húzta le a friss havat.

- Fel tetszik jönni? – kérdezte a férfi, mert különben magázódtak.

- Nem, nem, holnap úgyis találkozunk, addig is boldog Karácsonyt Nektek! – és már indult is haza, a motort sem állítva le.

- Köszönöm, hogy segített – intett a férfi és rohant be a házba.

Valahol az egyik emeleti lakásból épp a Mennyből az angyal szűrődött ki…

- Na én is jól nézek ki, mint a karácsonyi hóember – húzott felfelé a liften, rázogatva magáról az olvadó havat.

- Boldog Karácsonyt, édes gyermekeim! – kiáltott be a másik szobába, és már rakták is fel az égősort. A Jézuska már türelmetlenül várt… hogy bejöhessen végre.

********

Szerző: szng  2011.11.20. 15:51 Szólj hozzá!

Címkék: család karácsony jézuska karácsonyfa égősor

Nem találom régi írásomat, hát leírom újra, csak a Ti kedvetekért…

Egyszer… már régen nem laktam a Bethlen-udvarban, de mégis visszahúzott a szívem. Hát igen, bevallom, így van ez, gondolom mindenkivel aki visszagondol azédes gyerekkorra. Utólag minden megszépül, és az idők ködfátyolába burkolózik.


Hogy kerültem oda? Hát fogorvos barátomnál jártam az Attila úton, ez új ház, beékelődve a régiek közé, ott szemben a parkkal körülbelül, ahol a vendéglő is van… Néhányszor kellett mennem hozzá, fogmizéráim miatt, jókat beszélgettünk, s egyik alkalommal, végezvén nála, gondoltam egyet.

Á… nem fogok most hazarohanni, megvár a kötelesség, csak tíz percet lopok magamnak, megnézem a Házat.
Úgy szaladtam az úton, mint kamaszkoromban… mintha sietnék valahová, pedig nem is… Az Attila úti nagykapun beléptem a hűvös udvar fogadott, a földszinten mindig félhomály, ide nemigen süt be a Nap – talán a másik oldalra inkább.

Lopva ránéztem a postaládára, de a nevünk persze már rég nem volt ott, házmester sehol, a kis fülke középen üresen szomorkodott, hát nemigen őrzik a házat, mit mondjak. Aztán fel a lépcsőkön, á nem a lifttel, csak első emelet, igaz itt ez második, hiszen a félemelet is ugyanolyan magas, ott a kanyarban még bekukkantok, itt Zák Feri, amott Héjj Csabáék laktak, sokszor a folyosón állva dumáltunk órákat…azaz ők dumáltak, én meg inkább csak hallgattam őket. 

A lépcsőből középen letört pár darabka, valaki egyszer azt mondta, hogy itt elestek, persze, attól még a kő nem fog letörni, kettesével veszem a fokokat, miért is?

Felérek az elsőre, már lihegve, balra be a folyosó lengőajtaját becsapom, és végig, fehér falak, fehér ajtók, a régi gang, felnézek, fent már süt a Nap, de ide csak néhány sugár ér le. A folyosó végén benyíló, itt négy lakás van, (a háború előtt csak egy volt persze, leválasztással szaporodott), és még látszik a falakon egykori kifestésem nyoma, még 87 körül átjöttem egyszer… 

Annyira le volt minden pusztulva, hogy elhatároztam, legalább a benyílót kifestem, az ajtókat lemázolom, az idősebb szomszédok ebbe hálása bele is egyeztek, én meg örültem, hogy valamit dobok a küllemen…

Hát azóta sem nyúlt senki semmihez, a szomszédban kiskutya ugatott régen, most már ott is csönd honol… Hirtelen lefékezek az ajtónk előtt, hoppá.

Mit is keresek én itt? Kiszűrődik egy kis fény a hosszúkás üvegablakon, mozgásnak, embernek semmi nyoma sehol. Be mégsem csöngethetsz, te hülye. Hát akkor?
Nyelj egy nagyot, fordulj meg, és szép csöndben menj haza…

„Mint lázbeteg, aki feleszmél
Álmát hüvelyezve zavartan
Kezem kotorászva keresgél
Hogy jaj valaha mit akartam

Mert nincs meg a kincs mire vágytam
A kincs amiért porig égtem
Itthon vagyok, itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben…” (K.D.)

Szerző: szng  2011.10.01. 13:20 Szólj hozzá!

 Hát nem vagyok egy nagy hoteljáró, mondhatnám kilel tőle a hideg - persze azért ez sem igaz... emlékszem a legszebb az volt, amikor egyszer, tán az Interben (?) volt egy állásinterjúm egy nyugati gyógyszercéggel, még úgy 89-90 körül, és elmentem egy piros vastag, magasnyakú pulóverben, wow, egyből nyert helyzetem volt - gondolhatjátok.

Nohát a mai blogban persze jóval egyszerűbb a felállás: orvos ismerősöm keresett, mondván, hogy lenne 1 kis munka... otthonra... hát találkozzunk előtte, beszéljük meg, legyen mondjuk a Hotel Gellért, presszó, úgyis voltunk már ott, csüt, 6 óra.

Ok, ezt lebeszéltük... készültem, vittem anyagot is, 17.47-kor már ott toporogtam a Gellért Brasserie előtt.. hát még úgysem lehet itt... jó az idő, akár ki is ülhetünk, egy csoffadt kínai, és egy idősebb pár volt kint összesen, néha az unott pincérek letisztították az asztalokat rutinos mozdulatokkal. Nomeg persze a CM-esek... Épp akkor volt az autómentes nap, alig hatásfokkal, viszont sok biciklistával.

Mind ott gyülekeztek a Gellért előtti kútnál... vagy huszan-harmincan lehettek, a többiek meg hajtottak lefelé a Bartókon, mint az állat, de tényleg. 18.00, még sehol senki, ok, egy hölgy mindig késik, várjunk, nézzük milyen az idő, szép a Szabadság-híd, nagy élet van, mindenki mászkál... A Brasserie árai: egy komplett vacsora ára 4900 HUF, de egy finom gombás étel már 1900-ért kapható - nem is rossz, ahogy vesszük.

Dánok jöttek saccom szerint, kisbusszal vagy huszan kicsit hörgenmörgeneztek térképekkel a kezükben, aztán az atlétainges fővezér bevezette őket - no nem a Brasserie-be, hanem simán át a főkapun a szállóba...

A kapu előtt 2x5 autó tud parkolni kétoldalt, ebből az egyiket egy hölgy javította épp, valami a világítással nem stimmelt, néha a libériás fiúk odementek neki segíteni, aztán egyszer csak helyrejött a dolog. Addigra jöttem rá, hogy rossz helyen állok - a presszó ui. a másik oldalon van, node sebaj, akkor még csak 18.15 volt... és sms sem jött, meg semmi.

Magazinmosolyú hölgyek és kövérkés fiatal indián madonnák húztak át a téren (mi lesz velük 20 év múlva, atyaég...?) de amúgy semmi, orvos ismerősöm, a Doktornő még mindig sehol... Hatalmas, méltóságteljes Mercedes taxik tolnak befelé a főkapuhoz... hoznak néhány kihízott vendéget, az egyik annyira kövér, hogy alig fér ki az ajtón... beülnek a presszó kerti részébe, nézelődnek. Átállok én is az eszpresszó elé, 18.22, ismerősöm nem jön - talán nem is fog, de adok még 10 percet, annyi belefér az úri becsületbe.

Benézek közben a presszóba is: finom ódon lepusztulás érezhető, kevés vendég, sok pincérnő, keresett stílusú sütemények, torták, no ebből aki megél - arra befizetek...

Wow, közben kongresszus is volt bévül, orvoskollégák jönnek kifelé, kezükben mappákkal, hajtókájukon az általam roppant nem kedvelt névtáblákkal, lám egy volt neuropatológus professzornő is itt volt, oh még a Lipótról ismertem! Nagy név, dehát már ő is nyugdíjas, lassan ballag a megálló felé...

Közben a Critical Mass bringásai már elhúztak dél felé... kiürült a tér, csak a vendégek mászkálnak a koraesti melegben. 18.35-kor elunom a várakozást, a Doktornőt azért nem hívom fel, mert nincs egységem - node nem is én akartam vele találkozni... hanem ő.

Na irány hazafelé, Újpest-hátsó még messze van innnen. Bye Gellért szálló, egy élmény volt Veled...

 

 

Szerző: szng  2011.09.23. 19:44 Szólj hozzá!

Címkék: hotel orvos critical mass gellért eszpresszó brasserie

Metróval járok mindennap, mint annyi munkába menő társam, nincs is ebben semmi különös az égvilágon... Nyáron kevesebben vagyunk, ám ahogy beindulnak az iskolák, a reggeli metró a heringesdobozhoz hasonlít ismét.

A történet kicsiny, ám különös mégis. Fél nyolc felé még általában nem vagyunk épp a top-on, inkább csak "haladunk", mintsem tudnánk, mi is történik velünk. A sarokban ültem: messzire megyek, egészen a Határ útig, majdnem végig. Váltakoznak az utasok, nem is nagyon érdemes megfigyelni őket: mire jobban megnéznéd - már le is szállt...

Valahol a Belvárosban, tán a Deákon felszáll egy fiatal anyuka, kisfiával, barátnőjével. Hangosan nevetnek, vidáman beszélgetnek, a kisfiú úgy nyolcéves lehet kb. Út nyílik előtte azonnal: észrevették, hogy sérült, az együttérző utasok "evvel tudnak segíteni", persze, üljön csak le.

A kisfiú szőke, szemüveges, kicsit billegve jár, dülöngél, kis válltáskával üget, leül, de izeg-mozog folyton. Nem tud beszélni, nyögésszerű hangokat hallat, figyel kifelé, nézi az állomásokat, merre tartunk épp. Anyjával próbálna kommunikálni, de ő vígan nevetgél a barátnőjével, nemigen figyel a fiúra, néha oda-odavet neki pár nyugtató szót.

A fiú nézelődik mindenfelé, engem nem találván érdekesnek, célbaveszi a többieket. Felpattan, izgatottan mutogat, mire anyukája megjegyzi, majd a Klinikáknál szállunk le, ülj csak vissza addig. A fiú lázasan mutogat, nyög, aztán leül mégis.

Majd felpattan megint, előtte egy magas szőke szemüveges nő, fehér hosszú népi blúzban, fáradtan álldogál, kapaszkodik. A kisfiú némi tanácstalansággal, dülöngélve odalép hozzá, majd feleakkora, mint a nő... Épp hasáig ér, odalép és váratlanul egy puszit nyom az idegen nő hasára. A jelenet váratlan: a nő is meglepődik kicsit s mire megsimogatná a kisfiút fejét, az már újra dülöngél, mutogat, nyöszörög, anyjára néz.

A Klinikáknál le is szálltak, s elmúlt a varázs...

A nő egészen a Határ útig utazott, láttam azóta, arcán mindig ugyanazzal a kicsit fásult kifejezéssel.

Viszont ki kap még csókot reggel egy nyolcéves kisfiútól?

Ma is érdemes volt élni.

(M3, szeptember 2 körül)
 

Szerző: szng  2011.09.17. 14:08 Szólj hozzá!

Címkék: metró reggel kisfiú sérült klinikák

 A közelmúltban egy kedves barátom néhány napig nem volt jelen itt a virtualitásban. Gondoltam, én, mint szószátyár, közléséhes ember - kipróbálom ugyanezt. Önkéntes módon tűntem el, nem kommunikáltam senkivel három napon át.

  Ezt egy kísérletnek szántam. Nem vagyok ugyan pszichológus (sem), de úgy gondoltam, érdekes pszichometriai szempontokat vethet fel egy ilyen "modellkísérlet", amikor valaki kivonja magát abból a körből, amelyben állandóan jelen van, és a többiekkel szinte folyamatos kommunikációban, mintha csak egy társaságabn ülnének, ahol majdnem folyamatos a beszélgetés, és a reagálások.

 A kísérlet persze nem tudományos, csak egy egyszerű próba, de körülbelül azt igazolta, amit az előzetes sejtés. Kedves barátom "eltűnését" követően a 3. napon magam voltam az első, aki ezt észrevette - és észrevételezte.

 Az én modellkísérletemben pedig, hasonlóképpen, a 3. napon volt Valaki, aki hasonló módon reagált. Azután persze mások is odatették a jeleiket az első észrevevő mellé.

 Mi ebből a tanulság, és van-e egyáltalán?

 Számomra van, és nem kevés. A virtuális univerzum, és abban való létezésünk igencsak törékeny, valahogy éppúgy, mint a "való/di világban", ahol szintén napok telhetnek el, vagy hetek, évek, hogy valakik nem nyitják egymásra az ajtót.

 A gondolatkísérlet arra is irányult, hogy ilyen alapon valaki nyugodtan - elnézést - meg is halhatna, mert 3 nap múlva veszik észre, amikor már Bones és Brennan kezd foglalkozni vele...

 Mi derül ki ilyenkor? Hát többek között az is, hogy jószerivel egymás nevén és itteni címén kívül semmit nem tudunk egymásról - értsd pontosan - baj esetén még fel sem tudnánk keresni a másikat (most nem a külföldön élőkre gondolok nyilván) nem tudunk telefonszámot, lakcímet, gyakorlatilag semmi olyan paramétert, amivel akár egy mentőt el tudnánk igazítani, hová is kellene mennie...

 Persze hálistennek barátomnak - és nekem sem történt semmi bajunk, csak mindennapjainkat éltük, ki így - ki úgy.

 Mégis érdekes volt látni, hogy a virtualitásban egymás közelében lévő embereknek is 3 nap kell ahhoz, hogy ráébredjenek, hogy valami nincs rendben, és a dolgok menete, mintha megváltozott volna?

  Hé emberek!!!

 Tudunk még figyelni egymásra???

 Nemcsak itt???

 

 * Az idézet teljessége és forrása:

"Ki vagyok? Csak álmodom, s tűnődöm,

szemem kékjét homály itta fel,

mellékesen élek itt, e földön,

épp csak úgy... együtt a többivel"

 (Szergej Jeszenyin, ford. Rab Zsuzsa, részlet)

Szerző: szng  2011.09.17. 13:18 Szólj hozzá!

Címkék: kísérlet virtualitás közlés pszichometria

süti beállítások módosítása